Mikor tegnap indítványoztam English (avagy a még British-nél is original-ebb) ismerősömnek, hogy süssünk palacsintát, ő 10 percig kerengett az áruházban Batter Mix-et keresve (rövid böngészés után kiderítettem, hogy ez instant palacsintatészta), annak ellenére, hogy megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy palacsintát lehet lisztből, tojásból és tejből is csinálni.

Nem hitte el.

Nem viccelek! Tényleg nem hitte el.

Ekkor döntöttem úgy, hogy most már tényleg le kell írnom ezeket.

1. Nagy Britannia kedvenc receptje a következő: Távolítsd el a csomagolást, tedd 6 percre a mikrohullámú sütőbe, majd melegen fogyaszd. 

Kicsit az egész életük instant. Does it make sense? Persze soha nem lehet általánosítani, de mikor azt látod, hogy egész boltok vannak tele kivétel nélkül instant és gyorsfagyasztott kajákkal, hogy pontosan meghatározott (és kinda rövid) társadalmi minta alapján alakulnak ki az "instant" párkapcsolatok, hogy feleannyit tanulnak és kétszer annyit keresnek majd vele, viszont ugyanannyit sajnáltatják magukat a tanulnivaló mennyisége miatt, mindig a mikró jut eszembe. Gondoltam egyet és rákerestem a válási rátára Európában. Nem fogjátok kitalálni, mit találtam... Az általánosításról pedig még annyit, hogy amikor a legjobb angol barátom közölte az édesanyjával, hogy hazavisz karácsony előtt néhány napra, Mom-nak valamiért először a zöldkártya jutott eszébe. no comment.

de folytassuk a felsorolást

2. angol alanyunk mentálisan összeomlott, miután két hét kemény munkával, ráadásul az utolsó nap több, mint 4 óra esszéírás után végül elkészült a 3000 szavas esszéjével.

3. Ha véletlenül valami kicsit is spontán dolgot csinálnak, vagy esetleg valamiről liberálisan gondolkodnak, büszkén megkérdezik: 'na ez elég európai volt?'

4. Ha viszont csúnyát mondanak, elnézést kérnek like 'Sorry for my French', vagy ha nem értik, amint mondok, megkérdezik, hogy ezt most franciául mondtam-e.

5. Valószínűleg ez az ország csak a bevándorlók miatt nem halt még ki. Ebbe most nem mennék bele részletesebben...

6. Itt naponta legalább tízszer megkérdezik tőled, hogy vagy, de ebből 0.5-ször érdekli őket a válasz. (Ezt fantasztikusan mutatja például az, hogy a 'hello' helyett azt mondják: 'You alright?')

7. Nem tudják, mi az a főzelék.

Szó ami szó, minden általános, de különösen második világháború iránti megtörhetetlen büszkeségükkel, az instant palacsintatésztájukkal kedvelem őket, ők pedig el vannak ragadtatva a magyar mentalitástól.
Először nem értettem, de most már végre igen, miért olyan elragadtatottak, ha beülök velük valahova és komoly dolgokról beszélgetünk. Mert náluk ez egyszerűen nem szokás. Órákat tudnak viszont elpazarolni az életükből felszínes és üres klisék ismételgetésével, amit beszélgetésnek neveznek.
Kedves új barátnőmmel, Borival (ELTE töri) is megbeszéltük ezeket a különbségeket, (nem beszélve arról, hogy ők is elismerték) szóval ez nem elsősorban személyemnek, hanem tényleg az idegen viselkedésünknek és gondolkodásunknak köszönhetünk. (Pedig már véget ért kommunista diktatúra és a húst sem a nyereg alatt tartjuk)

De azért hiányzik a magyar mentalitás. Még akkor is, ha otthon nem kísérnek mindig haza a fiúk.

Amíg meg nem érkeztünk Edinburgh-be, nem is tudtam, mennyire hiányzik a nagyváros. Sötétben érkeztünk meg. Körbenéztem a macskaköves úton egy 16. századi masszív kő lakóház oldalában, mellettem egy öreg, címeres pubból zene szólt, átszaladt egy macska az úton, és meleg fényekkel megvilágítva, hatalma teljes tudatában magasodott felettem Edinburgh vára. Az estét egy pubban töltöttük, a cozy hely, a meleg vacsora egy pint Guinness-sel megkoronázta az estét. Annak ellenére, hogy ekkor még nem tudtuk, hol fogjuk álomra hajtani a fejünket, én teljesen elégedett voltam.

Függőben lévő helyzetünk annak volt köszönhető, hogy az egyetemen dolgozunk egy teamprojecten, aminek a témája a low-cost traveling és egymás kultúrájának felfedezése (sok kreditet ér, és nem kell megszakadnom, na) és az egyik csoporttag, Lucas, felhívott szombat este, hogy nincs-e kedvem life experience-t szerezni a projekthez, mondjuk holnap reggel 10 órás indulással. Nem volt kérdés. Két másik Erasmusos ismerősünk kocsival indult neki Skóciának és így megosztottuk a benzinpénzt.

Edinburghben találkoztunk másik 5 ismerősünkkel, akik busszal érkeztek és így kötöttünk ki egy pubban végül. A különbség az volt, hogy ők már lefoglalták maguknak a hostelt. Lucas hajthatatlan volt, mindent a projektért felkiáltással kivonult a pubból cigizni. (mint minden francia, ő is láncdohányos és mindig van nála dohány és papír) Amikor visszajött, közölte, hogy megvan hol alszunk. Amikor bemutatta a részeg skót srácot és a haverját, akik cigizés közben felajánlották neki a nappalit, kicsit megijedtem, és persze a többiek elejtettek egy-két rape-elős viccet az asztalnál, de kicsit kivizsgáltam őket és úgy döntöttem én is: mindent a projektért. Mivel a srác, Aron, bár tudott magáról, de azért annyira mégis részeg volt, hogy elaludjon a matracon, amit nekem ágyazott meg, én aludtam az ő ágyában. (Látjátok, így kell couchsurfingelni!) Másnap reggel hamarabb keltem fel, és „köszönjük, hogy részegen befogadtál két idegent a házadba, reméljük azért valami rémlik”-reggelit készítettem nekik cookies-zal. Erre rögtön felajánlotta, hogy maradhatunk még, de ez csak egy one night stand-nak indult és az is maradt.

Aznap várost néztünk. Edinburgh-ban free walking tour-t működtetnek, fiatal idegenvezetők rohangáltak körbe velünk a városban és mutatták meg a legszebb helyeket és mesélték el a legviccesebb, legérdekesebb történeteket a városról. Az én kedvenc helyem a temető volt, ahol J. K. Rowling sétálva megtalálta karaktereinek neveit és a park a vár lábánál, ami csak egyszerűen gyönyörű volt. Idelinkelek néhány érdekességet, ha valakit érdekel.

http://chadperryedinburgh2011.blogspot.co.uk/2011/01/home-of-harry-potter.html

Az angolok felajánlották a skótoknak, hogy választhatnak, melyik állatot szeretnék címerállatul. A skótok az egyszervút választották, szabadságukat jelképezendő, mivel őt nem lehet megszelídíteni. Az angolok nem hagyhatták annyiban ezt az értelmezést, és ezért kapott az egyszarvú láncot. http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=F%C3%A1jl:Royal_Coat_of_Arms_of_the_United_Kingdom_(Scotland).svg&page=1&filetimestamp=20100719234132

A temetőben tényleg sírt emeltek ennek a kutyának és hozzá címzett pub is van, meg szobor. Hihetetlen.  http://en.wikipedia.org/wiki/Greyfriars_Bobby

Félig-akasztott Maggie története zsír http://www.the-grassmarket.com/history/maggie-dickson.html

A város egyszerűen csak gyönyörű. Amikor járkáltam a macskaköves utakon, a kőfalak mentén, ahol a középkorból megmaradt épületek merednek feléd, tele a régi hangulatot őrző kocsmákkal és finoman berendezett kis kávéházakkal, olyan volt, mintha folyamatosan valami romantikus dallamod dúdoltak volna a falak az elmúlt évszázadokról.

A következő esténk története sem kevésbé elképesztő, ugyanis éppen dohányt vásároltunk (tudod, franciák...) és Lucas megemlítette az eladó srácnak, hogy még nincs hol aludnunk, és azonnal rávágta, hogy hozzá mehetünk, pedig nem is azért mondta Lucas. A nappalijukban volt vagy négy kanapé, szóval elfértünk, fél kettőig beszélgettünk, miután hazaértünk a pubból, ami egyszerűen szenzációs volt! Egy könyvtárból volt kialakítva, az falak a plafonig meg voltak rakva régi könyvekkel és az egész meg volt világítva bíbor árnyalatokkal. Szóval aznap este megtanultam skótul káromkodni, meg néhány vicces mondatot, amit máshogy mondanak, mint az angolok. A kedvencem a „Hogy telt a napod drágám?” ami "How ye dain the day, hen?" és a „comin fur a wee donner doon yonder?” ami nyilván a "van kedved egy kis sétához"; de ami a legjobb, hogy ami bárhol máshol a legnagyobb durvaságnak számít, hogy valakint le “cunt”-oznak, azt ők a legnagyobb természetességgel használják a “one” helyett, pl: “Everycunt wis at Dylan's party” Mindenki ott lesz Dylan partiján. Az csak hab a tortán, hogy a vendéglátó srácunkat MacMillannnak hívták, ami régi skót név. Nagggyon autentikus...

Másnap bevásároltunk házi skót sörökből és stoppal nekivágtunk Glasgow-nak. Hihetetlen, hogy 3 perc után vett fel minket egy jó skót munkásember, akinek olyan akcentusa volt, hogy először azt hittem, nem angolul beszél. Aztán adott egy jelentékeny darab illegális, könnyű, kivonatolt élvezeti cikket, amit persze rövid időn belül megsemmisítettünk a biztonság kedvéért. Skót vendégszeretet.

Glasgow-ban Lucas ott tanuló francia barátjánál aludtunk, akinek a lakótársa volt skót, és az övé volt a lakás. És ha eddig nem említettem volna a skót viccek ügyét, most fogom. Ugyanis a házban hidegebb volt, mint odakint és amikor rákérdeztem, kiderült hogy a fűtés drága. Jó. Van pulcsim. Aztán megpróbáltam mosogatni. Kiderült hogy a melegvíz is drága. Este félve rákérdeztem, hogy ők szoktak-e zuhanyozni. Akkor megnyugtatott, hogy a zuhanyzó elektromos, és van melegvíz. Valamiért már nem lepődtem meg, amikor a zuhanyrózsából szegényesen csepergő melegvízből megpróbáltam annyit összegyűjteni, hogy legalább egy kicsit megnedvesítem magam. Skótok. Glasgow is gyönyörű. Tejesen máshogy, mert sokkal indusztriálisabb, de nagyon sok szép épület és hely van, és egy nyüzsgő bevásárlóutcája, ahol igen jól éreztem magam...

Valahogy úgy tudnám megkülönböztetni röviden a skótokat és a velszieket, hogy a velsziek lovely-k, a skótok pedig cool-ak.  Ez most hülyén hangzik, de végig ez az érzésem volt. A mókusok pedig kövérek. (see below) Annyi biztos, hogy nem utoljára voltam Skóciában.

A Kormány egyik népszerű döntésének köszönhetően az egyetemek 90%-a a megemelt maximumra, azaz 9000 fontra emelte a tandíjat az Egyesült Királyságban. A brit szülőknek tehát meg kell húzni a nadrágszíjat, ha iskoláztatni akarják a csemetéket. A szülők mellett azonban maguk a diákok is kiveszik a részüket a költségek fedezésében. Akármerre nézek, mindenhol diákok dolgoznak, a boltokban, bárokban, az egyetemen, a hostelekben, a könyvtárban. Először nagyon furcsa volt, itthon legfeljebb akkor találkoztam dolgozó egyetemistával, ha valami jó ajánlatot kapott valamelyik nagy cégnél kiemelkedő teljesítménye elismeréseképpen, leszámítva a mindig ingyenmunkás jogászokat. Fesztiválos munkatapasztalatomon kívül én sem dolgoztam még életemben (pénzért), jól megéltem az állam nyakán. Itt volt az ideje, hogy kipróbáljam, nem is beszélve, hogy otthon 200 HUF a sör, itt átszámítva a legolcsóbb 700.

Ha egy kisvárosban 9000 diák szeretne munkát, nagy a verseny, ezért igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy helyi barátom segítségével az első helyen, 3 perccel a helyiségbe való belépésem után már fel voltam véve. Azóta a Spartacus Sandwisch bar alkalmazottja vagyok, 4 lengyel egy walesi és egy angol lánnyal együtt.

Mikor a menedzser elmagyarázta a béreket és a munkát, bocsánatkérően mondta, hogy sajnos csak minimálbért tud fizetni, azaz 6 font/ órát, ami heti három nap, napi négy órában 72 font, azaz kb. 26 ezer HUF hetente. Majdnem sírtam. Azóta boldogan készítem a szendvicseket. Nincs rohanás, ihatunk kávét és magunknak is készíthetünk szendvicset, amikor végeztünk.

Otthon nem lenne időm dolgozni, de itt nem mondhatnám, hogy az emberek túl vannak terhelve a tanulással. Napi 3-4 órányi tanulás mellett tényleg lehet idejük állandóan a sportpályán lógni, minden este eljárni valahova, meg dolgozni is mindemellett. Meg is van az egésznek a kultúrája, tényleg olyan, mint az amerikai filmekben. Az egész város tele van reggel munkaruhás, délután sportmezbe öltözött, este pedig részeg diákokkal. (meg mókusokkal, akik nem félnek az emberektől) Választ is kaptam az egyik kérdésemre: nekem Magyarországon jobban meg kell dolgoznom egy jó diplomáért. A nagyszámú lengyel diák esküszik rá, hogy elhelyezkedni is könnyebb itt, ezt még nem tudom megerősíteni, de kíváncsi vagyok.

Mindenesetre most hálás vagyok HRH Queen Elizabeth the second-nak a minimálbérért, az általános iskolai mennyiségű tananyagért és az óriási sportlétesítményért, még akkor is, ha ő csak uralkodik, de nem kormányoz.

God Save the Queen!  

Már régen írnom kellett volna az itteni szórakozásokról. Még a végén az a vád fog érni, hogy nem is Erasmuson vagyok itt, sokkal inkább az Egyház által finanszírozott séftovábbképzésen. 

Első héten még úgy gondoltam, hogy zugivó leszek, mert ilyen hidegben egy normális ember bent ül a meleg szobában, jobb esetben társaságban, és alkoholt iszik, hogy melegebb legyen és folyékonyabban menjen az angol.

Aztán rájöttem, hogy az időjárást jó szívvel és az én optimizmusommal bele lehet gyömöszölni a "király" kategóriába, és arra, hogy ittasan inkább magyarul beszélek a többiekhez. Ezért elvetettem a zugivás gondolatát, és első körben elmentem egy "social"-ra az új helyi barátaimmal. Velük azért jobb menni bárhova, mert ismerik a jó helyeket, a pultosokat, hogy hol mit kell kérni és honnan hogy lehet hazajutni. Azzal kezdődött az este, hogy beültünk egy meglehetősen posh pubba, ahol a fiúk bezabáltak egy-egy chipssel (sült krumpli) és salátával felszolgált hamburgert, meg egy rántott rák és csirkeszárny tálat. Én maradtam a salátánál és bornál, este 10 óra lévén. Utána jöttek a sörök. Érdekes módon sörből is több az import, meglepően sok például a lengyel sör, bár meglepően sok a lengyel ember is, úgyhogy már nem is meglepő semmi. Ez az este a beszélgetésről, kellemes együttlétről szólt, de az is volt, tekintve a helyszínt, a menüt és a társaságot. Azért hazamenetel előtt beugrottunk egy special welsh pubba, ahol csak a kezembe nyomtak egy iszonyat hívogató színű és ízű koktélt, mint kiderült két dupla vodkás szamócaszörp volt. Ezután kezdtem el felváltva beszélni a magyart és az angolt, bár ha csak angolul beszéltem volna, sem lett volna több értelme, annak ellenére hogy nyelvtanilag meglepően helyes volt, legalábbis erre következtettem (másnap, mert csak másnap tudtam következtetni) mert Olli egyszer sem javított ki. Olyan aranyos, angolt tanított spanyol kisgyerekeknek Spanyolországban és ha valamit helytelenül mondok, mindig kijavít és el is magyarázza az elméleti hátteret hozzá. Én meg mindig megköszönöm.

Az éjszakai utcán hülyéskedés és nevetgélés után, megbizonyosodva arról, hogy nem egyedül fogok hazamenni, szétszéledt a társaság. Nem vagyok hozzászokva, hogy kísérgetnek, Pesten is mindig megoldottam, nem mintha túl sokszor aggódott volna a társaság férfirésze, hogy egyedül megyek haza, ezért is esett nagyon jól és lepődtem meg, hogy a helyiek ezt ilyen komolyan veszik. Azóta is mindig hazakísért valaki, ha helyiekkel voltam  és azóta is mindig jól esik.  

Második találkozásom a walesi éjszakával Erasmusos alkalom volt, az egyik német srác ünnepelte a születésnapját, ami nyilvánvalóan csak ürügy volt a házibulira. Lehet, hogy én is megünneplem a születésnapomat, úgy sem számít, hogy igazából mikor van. A basic Erasmusos házibuli a kontinentális rendszer szerint építkezik és zajlik le. (Ezt a mondatot ma összehasonlító közjogon írtam le, csak a házibuli szót kellett beilleszteni a megfelelő helyre.) Tehát mindenki egy üveg borral vagy töménnyel, illetve házi süteménnyel, crips-sel, (már nem merek chipset írni) rágcsálnivalóval érkezik a lakásba. (Bár itt talán komolyabban veszik a feladatot és nem annyira sóher a legtöbb ember, mint otthon tapasztaltam)

A zenét persze a spanyol srácok bütykölték, a legvadabbul az Államok-beli lányok táncoltak, a legfinomabb sütit a német lányok sütötték és a legrészegebbek a francia fiúk voltak. Aztán átmentünk egy pubba, és aki bírt még, az ivott, aztán átmentünk 1 óra körül egy night clubba. (nem a vetkőzős, itt így hívják a diszkókat) És itt jön a történet érdekes része. (az egyik)

Kritikusságomat az is okozhatja, hogy nem ittam, csak egy, na jó kettő martinit, mert azt nagyon szeretem. Mindenesetre első nemtetszésemet a ruhatáros lánynak fejeztem ki, mikor még egy fontot el akart kérni a pulóveremért, és nem engedte, hogy a kabátom ujjába tegyem, mert ez a szabály, a törvény be kell tartani. Magyarul fejeztem ki, mert a megfelelő szavakat nem tudom még angolul, de a nézésemből kitalálhatta, hogy nagyon utálom.
aztán a zene. Nagyon remélem, hogy véletlenül egy retrobuliba csöppentünk, mert olyan számokat játszottak, amikre mi óvodás korunkban adtunk elő nyomi performanszokat a megilletődött szülőknek. Pl a Macarena. 
Nem részletezem. Három órakor pedig szó szerint kisöpörtek minket. Aztán megtudtam, hogy az UK-ban egy tovább érvényes licence egy vagyon, ezért a legtöbb club mindenhol bezár legkésőbb háromkor. Don't worry. Még egy órás bolyongás a városban, beszélgetés a megmaradt hangszálakkal, a lemaradó részeg (francia) fiúkra való várakozás és mindenkit úgy ismersz, mintha együtt nőttetek volna fel. Persze lefekvés előtt még megittunk egy-egy bögre (Cadbury- oh, yes!) forrócsokit. Néhány barátság túl is élte az éjszakát. 

A rákövetkező este egy homlokegyenest más szórakozásba kóstolhattam bele James barátomnak köszönhetően. (Aki googletranslate-tel ellenőrzi a blogot :) szia, James!) James profi táncos, ismeri az összes klasszikus táncot és nagyon jól is műveli őket.

Mikor kiderült közös érdeklődésünk (sajnos, csak az érdeklődés közös, a tudás nem) meghívott a havonta egyszer szervezett raffle-estre, ahol egy lovely öreg pub tánctermében táncol együtt egy csomó idős aberyswythi lakos (milyen király, hogy nem otthon ülnek és a tv előtt szidják a kormányt, nem?) és egy csomó fiatal, klasszikus táncokat kedvelő egyetemista.
Azért raffle-est, mert a folyamatosan táncot egyszer megszakítják és tombolát húznak. A belépőjével mindenki kap egy számot is. Életemben először nyertem. Egy doboz csokit :) Eközben pedig egy kedves néni istenien finom duplacsokis muffinokat osztogatott, a pubban pedig mindenki kedvére ihatott. Nem kell mondanom, hogy nem sok alkohol fogyott, mert az emberek tényleg végig táncolták az estét, és nagyszerűen éreztem magam. Az én klasszikus tánc tudásom meglehetősen hiányos, a keringők és a rocky kivételével nem táncoltam még semmit, de azért James meg Sebastian, egy lengyel srác a csapatból, berángatott slowfoxot és foxtrotot is táncolni.
Azóta járok velük táncórákra és a decemberi Raffle-estre már felkészülve megyek. 

Azt hiszem, végleg búcsút mondok a zugivó terveimnek.

John hörögve feltápászkodott, remegő ujjaival az asztal szélét kereste. 'Két lábra kell állnom valahogyan' gondolta magában angolul. A terv kivitelezése reménytelennek látszott. Lába megbicsaklott, szeme könnybe lábadt, amint érezte leérkezni az utolsó darab black puddingot. 'Halálra vagyok ítélve' gondolta, megint angolul, szája mégis mosolyra húzódott, miközben óvatosan visszaereszkedett a linóleumra és nagyot sóhajtott. Mert vizenyős szemei előtt ott lebegett még a British Breakfast csábító képe.

Végül John nem halt meg,  mint Móricz Kis Jánosa, de csak azért nem, mert ezt én írtam, nem is olyan jó, és az nem lenne túl British. A történet végén ezért John kicsit jobban lett, talán megivott egy csésze teát is milky, aztán angolosan távozott.

Ha már mindenki eléggé kíváncsi, hát nézzük is meg, hogy lehet egy reggelit annyira túldramatizálni, amennyire a britek tudják. 

A teljes British Breakfast tartalmaz: bacont, sült kolbászt, tükörtojást, vagy rántottát, paradicsomot-gombát, főtt babot és pirítós kenyeret vajjal. Persze az Íreknél, Skótoknál és még itt, Walesben is vannak eltérések. A skótok és a walesiek is blackpuddinggal, vagy whitepuddinggal szolgálják fel, a walesiek pedig még a tengeri herkentyűk összepürésítéséből készült ropogós pogácsákat is szeretik, de ez ritkább.

A főtt bab elképesztően népszerű, minden bolt tele van a kész, csomagolt főtt babbal, kicsit paradicsomos szószban. Nyers szárazbabbal eddig még nem is találkoztam. (Mit ne mondjak, füstölt csülökkel sem. Igaz kihívás lesz magyaros estet szervezni...) A blacpudding nagyon vicces dolog. Igazából a mi véreshurkánkhoz lehetne leginkább hasonlítani, míg a fehér ugyanez, vér nélkül.

Én bevallom, csak úgy mertem nekiállni ennek a menünek, hogy mindenből 1/3 adagot vettem, mert tudtam, hogy nem lesz időm másfél órát feküdni pihegve a padlón reggeli után. Az viszont nem lehet, hogy valamit kihagysz. Szóval, mikor kiderült, hogy British Breakfast vár, egyből Kis János jutott eszembe (és - be kell vallanom, először Karinthy, de ez már az én irodalmi hiányosságom). 

Azért nyilvánvalóan nem lehet ilyen hedonizmusban élni, ezért feltalálták a zabpelyhet, és a szürke, rohanós hétköznapokon a filmekből ismert "gyorsan magamba töltök egy kis zabpelyhet" megy itt is. Viszont én csak a legnagyobb áruházban láttam eddig Chocapic-et, Cini-minis-t, meg a többi hasonló junk-ot, helyette inkább igazi zabkását, vagy müzlit reggeliznek.

Ehhez azonban kell tej. A tej nem olyan ízű mint otthon. Kicsit a víz, a tej és a walesi fű íze között lehet valahol. De ezen a képen nagyon örülök neki, mert meleg van, süt a nap, és nem vagyok másnapos, mert Olli tanácsát megfogadva megittam lefekvés előtt egy pint (ejtsd: pájnt) vizet. Úgy látszik ez international. Csak nálunk fél litert kell meginni.

Ha velem együtt azt hittétek, hogy ez a kifejezés mára csak a nyelvben fennmaradt, esetleg turistacsalogató formaság, mindannyian tévedtünk. Nem kell letöltened az Agatha Christi összest, hogy Miss Marple társalgójába képzelhesd magad, elég, ha elfogadod az új helyi barátaid meghívását egy kis összeröffenésre.

Első találkozásom az ötórai teával az egyetemen volt, amikor az első nap üdvözölték az összes international hallgatót és meginvitáltak minket egy kis ismerkedésre. Azóta rutinom lett az ötórai teára járásban, ezért mondhatom, hogy az állandó menü: tea, természetesen kizárólag Irish tea, azaz fekete tea, híg kávé (nem hittem el, hogy a kávé ilyen színű is lehet, de a tea sötétebb, mint amit ők kávénak neveznek), és tej, nem utolsósorban. Nem láttam még olyat, hogy valaki tej nélkül kérje a teát, de azért mindig megkérdezik az udvariasság kedvéért. És mindig azt válaszolják, hogy igen, köszönöm. Az udvariasság kedvéért. De nehogy bárki azt higgye, hogy az ötórai tea arról szól, hogy mindenki magábalocsol két bögre teát, aztán továbbáll.

Persze nem úgy kell elképzelni, hogy öt órakor kiürülnek az utcák, mert mindenki hazament teát inni. Az ötórai tea social meeting, a kocsmázás kifinomultabb változata.  Egy valamirevaló teára a háziasszonynak legalább annyit kell készülnie, mint egy vacsorára, mert a tea mellé természetesen mindig felszolgálnak néhány tányér finger sandwich-et, egy tálca scones-t, esetleg apple crumble-t, bár az kevésbé csipegetős kaja, ezért inkább a Sunday Lunch kelléke. Legtöbbször van sajttál körberakva keksszel (mert azzal eszik), és egyéb finomságok, pl bolti custard krémes keksz.

Ilyen díszlet mellett nem is lehet elképzelni más forgatókönyvet, minthogy egy óráig szorongatod ugyanazt a csésze teát a kezedben, nagyon szimpatikusan mosolyogsz, sokszor elnézést kérsz, ha a tömegben hozzáérsz valakihez, és az időjárásról, az exportborokról, a második világháború dicsőségéről, Shakespeare-ről és arról beszélsz, mennyire szeretsz itt lenni. Nekem nem volt még olyan napom, hogy valaki ne kérdezte volna meg (vagy esetleg ugyanaz hatodjára), hogy hogy tetszik Aberyswyth so far.  Másodjára már nem is gondolkodtam, azóta ugyanolyan gépiesen, de ugyanolyan meleg mosollyal az arcomon válaszolom, hogy ó, igazán lovely, nagyon élvezem az ittlétet, a hely gyönyörű és az emberek kedvesek. Az első héten még hozzátettem, hogy még nem szoktam hozzá az időjáráshoz (értsd: rohadt eső! Hogy a pi....ban tudtok elviselni ennyi esőt??), aztán beletanultam, hogy az ilyen frázisoknak nem az a lényege, hogy őszinték legyünk, mert az ötórai tea forgatókönyve elemi erővel hat az emberre, amitől eltérni akarattal sem lehetne. Például valakivel összeveszni a tea közben?? No way! Képtelen lennél rá, a tea hatalmába kerít mindenkit.

Ezek azok az alkalmak, amik tényleg jók arra, hogy egy kellemes felszínes csevegés után jó hangulatban menj haza, érezve, hogy teljesítetted társadalmi kötelességedet és még jól be is zabáltál. Újfent.

Itt szeretném leírni megismerkedésem romantikus történetét a helyi római katolikus templommal. Szerintem romantikus. Én legalábbis nagyon örülök, hogy így ismerkedtünk meg.

A történet egészen első reggelemig nyúlik vissza, mikor reménytelenül, nyomottan, tervek nélkül, egyedül ébredtem (bár mindig egyedül ébredek, de ezt most éreztem először). Hát, azt hiszem elég érzékletesen írtam le. Kinyitottam az ablakomat, de igazából csak azért, mert a Hamupipőkében is ezt csinálják, és valahogy ezután madárcsicsergés, sok ének és vidámság következik. És első pillantásom egy régi kőtemplom nagyon régi kőkeresztjére esett. Úgysem volt más dolgom, felöltöztem és átsétáltam az udvaron a templomhoz. Éppen kezdődött a mise, meleg is volt, maradtam. Annyira jó érzés volt angolul végighallgatni a jól ismert szövegeket, és hallgatni a magyartól annyira elütő énekeket, hogy tényleg elkezdtem otthonosabban érezni magam, pedig erre egy órával ezelőtt még semmi kilátás nem volt. Kifelé menet pedig elkapott egy fekete fiú (ja, nem úgy) mert ismeretlen voltam neki, elkezdett kérdezgetni, és beinvitált a plébániára egy kávéra. Egész kis csapat gyűlt össze a végére, én pedig megittam legalább 3 bögre forró kávét. (lehetett volna teát is, de én akkor még nem voltam felkészülve a tejes megoldáshoz)

Azóta legalább hetente kétszer találkozom velük, voltunk már együtt kocsmázni, misén, kóruspróbán, az egyik sráccal táncórán, és egy másik rohangált velem egyik orvostól a másikig a térdem miatt. Fogunk kirándulni is. Ma, vasárnap, pedig a gyülekezet „öregnéniköre” (sajnálom, de fogalmam sincs hogy kellene neveznem őket) fogja vendégül látni az egész ifjúságot, ahogy hallottam négy fogásos British Lunch-ra számíthatunk, akik tudják, miről van szó, mér egy hete erről beszélnek. Kicsit meg is vagyok illetődve. Majd töltök fel képet róla. Most egyelőre csak a templomról.

A University of Aberyswyth Wales első egyeteme, 1872-ben alapították, ekkor épült meg az egyetem Old College épülete.  Jelenleg több, mint 12 ezer hallgatója van a 17 karon. Elsőként a világon itt alakult International Politics Department, ami máig idevonzza a hallgatókat a világ összes pontjáról. Kiemelkedően magas a nemzetközi hallgatók száma. Itt tanult először nő még valamikor a 19, században (bocs, ennyit tudtam megjegyezni), és a hallgatók elégedettségi rátája is kiemelkedően magas. Nem csak az elégedettségi ráta magas, hanem az a domb is, amit reggelente meg kell mászni, ha az ember úgy dönt, hogy egyetemre megy. Ezt a döntést meghozni azonban legtöbbször kifizetődő.

Először is, a Campus király. Egy területen van az összes épület, erdőkkel, kertekkel, parkolókkal elválasztva egymástól. A régi, sötét kőépületek közül újabb építésű, modern épületszárnyak emelkednek ki. A legtöbbnek jól hangzó, viszont kimondhatatlan welsh neve van. Itt van a sportcentrum is, óriási füves pályával, futópályával, fedett pályákkal, squash pályákkal, uszodával és egy gazdagon berendezett edzőteremmel. Igazi sportolóparadicsom. Nem is értem, hogy lehet a fiatalok legalább 60 százaléka olyan kövér.

Aki nem találja meg az örömét a sportcentrumban, annak ott van az Art Center. A Művészeti Központnak saját színházterme, mozija, stúdiói, tánctermei, kiállítótermei, múzeuma, kézműves termei és kápolnája van. Meglehetősen színvonalas kiállításoknak és előadásoknak ad otthont, jövő héten például a walesi Nemzeti Balettet, azután a Nemzeti Operát fogadja a centrum. Az aberyswythi Filharmonikusok előadása diákoknak ingyenes.

Amikor először felfedeztem ezeket, kedvem lett volna sírni, hogy ezt meg sem érdemlem. Azonnal feliratkoztam salsa órára és squashra, amiről már írtam.

Azért is kifizetődő megmászni a hegyet (lehet, hogy decemberben, jégesőben máshogy fogom látni, vagy legalábbis buszjegyet fogok váltani) mert az előadások is királyak.

Hadd kezdjem ott, hogy az újonnan érkező nemzetközi diákoknak egy kis zabálással egybekötött meetinget szervezett a Law & Criminology tanszék a tanszéki oktatókkal. Valószínűnek tartom, hogy az ELTÉ-s tanáraimmal nem fogok sajttortaevés közben a brit sörökről, a magyar borokról, Budapest hídjairól és a Királyság nyelvjárásairól beszélgetni. Aztán másnap megismernek az előadáson és utána odajönnek megkérdezni, hogy tetszett-e, érthető volt-e és hogy vagyok. Na jó, ezt mindenki, mindig megkérdezi, igazából köszönés helyett.

Az előadásokra itt sem kötelező bejárni, viszont nagyobb jelentősége van, mert 100 főnél nagyobb előadások nincsenek és a tanárok megjegyzik az arcokat. Bár nem az interaktivitáson van a hangsúly, itt az előadó kérdez. A nemzetközi jog előadáson pedig az ENSZ szervezeti felépítése előtt a szíriai helyzetről beszélgettünk, és a BBC videóközvetítéseit néztünk meg óriáskivetítőn.

Ami furcsa, hogy itt egy-egy előadás csak 60 perc, de hetente több előadás is van egy modulból. Évente max 120 Aber creditet lehet teljesíteni, ami 60 ECTL, tehát az én mostani 60 kreditem soknak számít, pedig ez összesen 12 óra/ hét, plusz az esetleges szemináriumok. Nem mondhatnám túl megerőltetőnek. Hogy ettől hülyébbek maradnak-e az itt diplomázók, egyelőre nem tudom megmondani. Viszont az biztos, hogy a gyakorlati készségek elsajátítására sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek. Az esetek megoldása, perbeszédek és versenyek részét képezik a képzésnek, nem csak egy valahol felettünk magasodó kiváltságos lehetőség, amit meg lehet ragadni a bátrabbaknak.

Szemináriumok nagyon ritkán vannak egy-egy tantárgyból, kreditértékétől függően 3-4 szemeszterenként. Akkor viszont előre meghatározott egyéni felkészülés után prezentációt kell vinni.

Azért is érdemes mászni, mert az Art Center bejáratától látszik a tenger és az egész város.

Végre eleget teszek egy kedves kötelességemnek, és küldök egy képet a piros árnyalatairól. A rendetlenséget a szoba nem látható sarkába halmoztam fel, hogy ne legyen túlságosan autentikus.

Az ablakomból kis templomunk látszik és megismerkedésünk története is ugyanilyen romantikus, amit egy másik bejegyzésemben fogok leírni. Ami hallatszik, az a freshers banda, az elsőévesek állandó üvöltése. Legalább váltakozik a Justin Bieber és a metál. Biztos örülnek, hogy messze van a mama és nagyfiúk lettek.

Életem első squash edzéséről taxival mentem haza. Nem a fáradság miatt. Este egy csomag fagyasztott borsóval aludtam, másnap pedig kiderült, hogy vannak itt is barátaim, akik kérés nélkül értem jönnek kocsival, elvisznek a kórházba, végigülnek velem két és fél óra várótermezést, felvisznek a hátukon az elsőre és le is hoznak, aztán hazavisznek. 

Tanulság 1.: Ha a gulászt említed és a Tokái ászút, bármit elérhetsz, anélkül, hogy kitennéd a dekoltázsod, ami 10 fokban kicsit problémásabb.

Tanulság 2.: Az UK-ban ingyen kapod a receptre felírt gyógyszereket. Biztos, hogy annyit fogok hazavinni, hogy még éppen le ne csukhassanak csempészetért.

Tanulság 3.: Először mindenre paracetamolt írnak fel, ha nem használ, megvizsgálnak. 

Nohát este én és a borsó Batman-t néztünk az ágyban. Másnap halat akartam készíteni, persze British-módra és eszembe jutott, hogy Batman azt mondta, batman bárki lehet. Igen, a Királyságban pedig pite lehet bárki. Ezért a vacsora Fish Pie DeLuxe lett. Kicsit zagyva, de bevettem két paracetamol tablettát.

A fish-t tehát nem csak fish and chis-ként lehet enni, de hogy még csak pite se legyen a terítéken, az már tényleg túlzás lenne. Valószínűleg ezért találták ki a fish pie-t. Otthon száraz fehérrel tálalnánk, dehát itt az a néhány fajta bor is importált, amit a boltokban lehet kapni.